Jégországban

Műhely a műjégen

A korong keringő útját követem, ez visz engemet a jégre, csíki csillagos estéből Jégpalo­tába. (A világ jó néhány jégpalotájának iker­testvére: Montreal, Alma Ata, Bukarest, Ber­lin, Bécs, Budapest.) Megyek a hídfőn, ereim­ben hurrázók hangorkánjának ritmusa; száz kilométeres sebességgel keringő és kénköves szikrákat szóró korong; és végül áramütés: a gól!

Nyílnak az üvegfalak. „Szabad a pálya. Csak­hogy a csendtől szinte visszahőkölök. Üres a ház. Kihalt hajófedélzet. Rozsdavörös mű-ég­bolt, higanyégő csillagok.

Lassúdan erősödni kezd a búgó hang. Motor­moraj. Kivágódik az oldalajtó, és megjelenik vasszürke vértezetben a Bádogember; arcán ólompír, nyakkendője is míniumpiros.

Kicso­da-micsoda? Kalocsnival körbejárja a pályát, a jeget aszalja, s ha már kész a sima jég — Zamboni olajra lép.
Felbúg a villanyóra. Szirénázik az idő.

Műsorfüzetembe pillantok: a ház órarendjé­ben — éjféltől éjfélig — műhely a műjég.

Nyílik a főnöki ajtó. Résében Szabó István edző. „Veszteni tudni kell, fiúk!“ Ez a szavajárása, hallottam Jégországba érkezésem első napján. Akkor még nem ismertem. Másnap is csak a nevével találkoztam: a legendás hírű első hokicsapat veteránjaihoz felzárkózó pio­nír. Mondják: akkori pionír-hitével edzi azóta is a felnövekvő hoki-nemzedékek sorait. Végre megismerem — a harmadik napon — egy te­nyérnyi ing-fehér jégen.

Pattan a palánk ajtója is: ketrecéből kieresz­tett farkaskölykök köre szimatolja a jeget, a palánkot, kergeti a csúszkáló „egeret”; hozzá­kap, mellépall, közeledik, távolodik, örvende­zik így vigad.

Hajrá, fiúk!

Kék vonalon két csapat.

És szaladnak a farkaskölykök, mintha nyúlpecsenyét szeretnének vacsorázni. De minden szabályszerű. Kitámadás. Lesben állás. Potyalesés. Zsákmánylesés. Csapda. Nagyoktól elle­sett mozdulat: egy csel. (Ezt melyik nagytól lesték el? Ki-ki a maga ideáljától.) És passz.

De ez micsoda passz! Viszi a korongot Hógo­lyó, a lendület meg őt, de az ellenfél sem rest, torlaszt támaszt. Hógolyó I. a biztos helyen álló Hógolyó II. botja elé pöccinti a korongot, és remeg a háló. A közönség lelkes. Éljenzi a gólt. Hógolyó II. fején a babér…

Most érzem először, hogy ereimben kezd keringeni a korong.

Reménycsillagok

Szállingózik a közönség. Abaposztó nadrágos munkás, és lódenes falusi. Konty, kucsma, kalap. Ki-ki betér ide munkakezdés előtt, után.

Jó volna a csarnokban találkozni valakivel, hogy mondjon valamit a porondra kerülő oroszlánkölykökről is. Hallom: Basa bőgetteti a legjobban az oroszlánokat, de ő most házon kívül.(Basa János ritka egyéniség: az országos válogatott és a csíki Sportklub egyik legjobb játékosa. A legsokoldalúbb játékosa: kitűnő hátvéd, kitűnő szélső, kitűnő center, mikor mire van szükség. Ezt a játékegyéniséget filmszínész-külső takarja.)

Tart a szünet.

További edzők: Daradics és Boda, a főváros­ban, az ificsapattal – reménységgel. És Mezei?

Elém toppan. Megkérdem:
– Egy kis szíverő­sítőt?!
– Inti, hogy nem! Cigarettát sem. „A fiuknak is azt mondom: akkor gyújthatnak rá, amikor engem füstölni látnak.”

„A hoki kemény sport, nem tűr gyengeséget. Bodicsekkel kihúzott mellel jöhetsz ki a pályá­ról, meccs után, de egy csepp tömény a pulthoz lapíthat.”

Megyünk tovább.

Csík jegén-egén „licifiúk” is reménycsillagok.

A osztályosok. (Ami azt jelenti: országos hoki­ élvonal.) Az életben: a líceum XII. osztálya.

Sporttanáruk, edzőjük, osztályfőnökük: Mezei Imre. Kilencedik osztálytól kezdődően. A bajnokságot záró mérkőzésig. A tanévet záró érett­ségiig.

Beszélgetünk a szárazedzésről.

— Testnevelői tapasztalata szerint melyek a hoki kiegészítő sportágai?

Hokigyors a válasz:

— Atlétika (láberősség, gyorsaság, állóképes­ség). Úszás: a legkomplexebb mozgás (hasi­zom, lábizom és a tüdő valóságos pumpája). Labdajáték (hajlékonyság, helyzetfelismerés, rajtaütőkészség; a csapatjáték és a közösségi szellem biztosítéka). Érdemes volna feljönni a szárazedző-táborokba. Olyasmi nem sok helyen van az országban. Mi halálosan komolyan vesszük azt az örökséget, amit az öregek hagytak ránk. Nélkülük nem lenne Csík hokibölcső.

Például az én fiaim…

A folyosó üres. Rohanunk „a ringbe”.

Dühöngenek az oroszlánkölykök… Egy futam, fordulat, forgás. (Egy kis ke­nés.) Ugyanez a túlsó kaputérről: futam, for­dulat, forgás, forgatag. Hirtelen és hihetetlenül biztos fordulat. Csörtetés, dzsungelmenet. Ki­szemelek egy oroszlánkölyköt. Végigkísérem ös­vényverő, prédaéhes cselezését. Túlról öt lesi a prédát. És jön a prédája. Az oroszlánkölyök ele­venen felcsípi, pöccentgeti, pofozgatja, ki is teszi, teste jobbra, balra útja, csipet-prédát el is húzza. Szája széle szögletében enyhe mo­soly: az ellenfél máshol mozdul. Világít a veríték, csikorog a fék, és hogy újra gyorsul a pattogó menet — ereimben má­sodszor kezd keringeni a korong.

A tigrisekkel, számítottam rá, meggyűlik a bajom. De ami igaz, igaz: a Csíkszeredai Sportklub és a kolozsvár-napocai Agronómia barát­ságos mérkőzése nem is olyan barátságos. Különösen nem Csíkban. Kemény vetélkedés, vérre menő játék. Ezt látom. És amit hallanom kell: nincs külön Csík­szeredai és külön kolozsvár-napocai hokicsapat, mert a kolozsvár-napocai játékosok egytől egyig csíki fiúk. (Én ugyan már hallot­tam ilyet: az országos keret tizenöt játékosa közül tizenkettő csíki jégkorongozó volt, és ha emlékeze­tem nem csal, éppen abban az évben, amikor csapatunk világszinten a C csoportból a B-be került.)

Te­hát a fiúk hazajöttek. Bennem a nagy kavarodás végül is így tisz­tázódik: szeredai szeredaiak és kolozsvári szeredaiak.

A kolozsvári szeredaiakat hiába keresném a csíki hoki közel 50 éves történetének hetedik csatasorában, pedig ott játszottak nem­rég. Mind egy szálig az „ókori” hokipályán bütykölték a jeget; majd nagy csapatokkal verekedtek; érettségi után innen szál­lingóztak fel a főiskolára és a válo­gatott keretbe. A főiskolai hagyományok szerint ma már minden orvos-újonc, mérnök-, tanárjelölt Csíkba tér vissza, mert vonzza a kettős pálya.

Így hát tartsuk meg emlékezetünkben az Agronómia hokicsapatát: Borbáth András, Baka And­rás, Imre László, Csedő Péter, Borsos László, Költő Félix, Csíki László, György László, Fogarasi Zoltán, Ötvös József, Lázár Attila,Kelemen Imre, Tamás Sándor, Ta­más Elek, Dániel István, Fülöp Attila, Texe István, Dénes László, Klubtitkár: Kozán András.

Forrósodik a pálya

Cserepad előtt le- s feljár a szeredai szeredaiak két edzője: Antal Zsombor és Szabó Gyula.

Ennyit már tudok róluk: Antal Zsombor ilyen idegesen sétált a cserepad előtt 1970-ben is, amikor a fővárosba vitte a Reménység pionírjait, és egyetlen mesterhúzás­sal megnyerték az országos bajnokságot. A taktikát, amivel nyertek, Szabó István< edzőtől tanulta, a taktika mesterétől, aki szintén or­szágos bajnokságot szerzett Szeredának 1962-ben azzal, hogy a nagy versenyen kivette a kapust (a kaput ott hagyta a helyén), és eggyel több játékost hozott a pályára. Szabó István győztes pionírjai között szerepelt: Mezei Imre, Boda Jenő, Antal Zsombor, Krausz Károly és Basa János.

Zsombor szőke, Szabó Gyuszi inkább szürke. Áll a cserepadon, konok tartással, seregszemlén, mint egy hadvezér — kicsit kopa­szodó, hajtincse a homlokában —, mondjuk: Napóleon.

Szabó Gyula nagy hokiidők nagy hokijátékosa. Észben, szívben egyaránt erős. Sze­reti Szereda, szereti Csík, szereti az ország.

És megtérnek a tigrisek.

Két kapus vágja a jeget a két porta előtt. A két csapat kétfelé válik: Szereda — Kolozsvár-Napoca.

Amíg helyezkednek — keresgélek a párnázott-bordázott, védőgyűrűs öltözetek között; a sisakok alatt. Szereda kapujában: Róth György. (A csapat éppen veregeti, ütögeti nagy esetlenül azokban a nyolckilós mackókban. így biztatgatják: védd a portát!) A játékosok között: Kedves, Basa, kicsi Császár, Antal Előd, és Germán, aki a szemem láttára belőtt egy gólt egy mérkőzés 59. perc 59. másodpercében.

Az Agronómia kapujában: Lázár Attila.

Kezdődik a „buli”. Egymás há­tára tapadnak, palánkra, csípő­re, egymás hegyére, kupacokban, négyen is a szégyenpadon, semmi szégyen, forrong a pálya, és for­rong a karzatot már tömítve betöltő „fair play” közönség, míg a játékosokat a jégmező két zeb­rája, a két bíró békítgeti.

Ropog a palánk. Kaputér. Csel. Lövés. Kilőtt golyó: Texe. Hátrál a hátvéd — hiába! Fordulat.

Védünk, támadunk, védünk. Ki kit? Itt a Basa! Vágtat, vág Basa. Texe botladozik. Mi tört? Mi tör­tént? Texe tovább botorkál, de ép; csak cselezett. Jégről perdül a korong, kapura! Kinyúl Róth. Hi­degvér.

Kezdjük elölről. Hajrá, fiúk!

— Csel. Lövés. Ropog a palánk. Kaputér. Csel. Passz. Bodicsek I. Bodicsek II. Kanalazás. Kenés. Csel. Passz. Fékre fék.

Előd fékez, nagyobb fék, Basa vágtat, újra Basa. Lázár kapus védőjéről pat­tan vissza a korong.

Kezdjük elölről?

Most nem az a fontos, hogy me­lyik kapus ketrecében reked meg végül is a korong. („Barátságos mérkőzés”.) Az a fontos, hogy ez a hatványozott gyorsaság, a hatvanszor harminc méteres pályán, a vonalakkal beosztott szigorú sza­bályok az akarat és tehetség és szorgalom vizsgája, hanem teszt is. Izom, ideg, csont kínpadjain test és szel­lem tornája!

És ereimben harmadszor kezd keringeni — a korong.

Tombol a tömött karzat, mint közel ötven évvel ezelőtt az ókori hokipálya palánkja mögött. A gyer­mekek jégzászlócskákat lengetnek, s egyetlen hangorkán a csarnok. (A hokiközönség a hokiban nem ismer tréfát.)

A pálya üres. Nem mozdul senki a helyéről, és fölbuggyan és végighullámzik a nevetés. Kacag Vákár Lajos és Vákárné a villanyóra alatt, Bedő Ákos, Engeleiter, Sprencz Pál, Sprencz Feri, a veteránok, és Dénes főorvos, aki annyi bodicseket összevarrt. Mind nevetünk, mert már fürtökben lógnak a palánkról a legkisebbek, akik jóval a mérkőzés vége előtt felkötötték a korcsolyákat, hogy kipróbáljanak egy-egy ellesett új cselt, kapura lövést.

És ereimben meg nem áll a ko­rong.

Kering akkor is, amikor már üres a karzat, kihalt a hajófedél­zet.

Kering óránként száz kilométeres sebességgel.

A Jégpalota nyitva: hajnali négy és éjjel négy között.

TAMÁS MÁRIA